Luke szemszöge:
Nagyon megijedtem, amikor este hívott Cal, hogy Naomit kórházba kellet vinni, azonnal autóba ültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, mentem a kórházba, ahova vitték. Már rá volt kötve a gépekre, mikor én is oda értem, Cal ott ült mellette és fogta a kezét hátha ad valami életjelet. Persze semmi nem történt, de ő le se vette róla a szemét. Jess se tett másképp, majd ő reggel elment dolgozni, és én váltottam fel a helyét. Jess nem is tudom mivel érdemelhette ezt ki, hogy a lánya kómába esett. Napokon keresztül el sem mozdultam mellőle, ott virrasztottam és vártam a csodát, de nem jött. Az volt minden vágyam, hogy ha felébred akkor azt lássa meg először, hogy én ott vagyok és nem engedem hogy baja essen, de ez csak egy álomnak bizonyult. Majd eltelt az első és a második hét is, mi pedig kezdtük elveszteni a reményt. Igaz, az orvos azt mondta, hogy ez még eléggé minimális idő, és, hogy ennyi idő alatt senki se szokott felébredni a kómából. Egyesével haza ment mindenki egy- egy napra, hogy kialudjuk magunkat, és másnap újult erővel, és persze jobbnál-jobb ötletekkel tértünk vissza, de minden hiába volt. Így visszagondolva bugyutábbnál-bugyutább dolgokkal álltunk elő, amikben akkor hittünk, és reménnyel töltött el minket. Elmeséltük neki a napunkat, de nem reagált semmit. Volt, hogy kiabáltunk neki, hogy kelljen fel, de arra se reagált. Mickey még párnával is megdobálta, Cal pedig énekelte neki a kedvenc számait is. Egyszer-kétszer, mikor megfogtuk a kezét ő megszorította, egy-két vicces story-nál elmosolyodott. Mi minden egyes életjelnél hívtuk, vagy az orvosokat, vagy az ápolókat. Aztán nem sokkal felébredése előtt teljesen elhagyott minket a remény. Egyesével mentünk be hozzá elköszönni tőle, elmondtuk mennyit jelentett nekünk, és hogy mennyire szeretjük. Szívfájdító volt számomra ez az egész búcsúzkodás. Annyira más vele, az ember vált vele pár mondatot, és máris jobb lesz a napja. Mindebbe belegondolni olyan jóérzés, ezt nem lehet elmagyarázni. Amikor megölel, akkor melegség járja át az egész testem, ahol megfogja a kezemet, ott ég és bizsereg egyszerre, miközben jéghideg a keze. Az egészről én tehetek, a pánikrohamról, a kómáról, mert nekem oda kellett mennem hozzá, pedig Cal megmondta hogy tabu. Éjjeleket könyörögtem végig, hogy újra halhassam hangját, hogy láthassam mosolyát, hogy egyszer utoljára érezhessem ölelését. Gondolataimból Noni rántott vissza a szó legszarosabb értelmében( nem röhögni ez a legszorosabb akar lenni). Kezemnél fogva húz maga után be a lakásba. A fiúk már bent vártak minket, ahogy gondoltam bent rendet raktak, amiért cserébe egy-egy ölelést kaptak. Naomi felhőtlenül boldognak látszik, mekkora megkönnyebbülés, hogy itthon van. 1 hétig még folytonos megfigyelés és pihenést ajánlott neki az orvos. Majd ha megbizonyosodtunk róla, hogy jól van mi is elmegyünk. Szó volt arról is, hogy mi lenne ha maradnánk, de egy ekkora lehetőséget mi se hagyhatunk ki, őrültség lenne . Hátulról közelebb léptem Naomi-hoz, és úgy öleltem meg. Megtámasztom vállán fejem és úgy állunk tovább. Érzem ahogy közelségemtől felgyorsul szívverése, de nem szól semmit. Kezemmel az ő kezét keresem, amit a hasa tájékán meg is találok és ujjaimmal köröket rajzolgatok kézfejére. Erre sem reagált semmit csak tűrte, majd annyit érzek, hogy mellkasomnak dől és rám néz.
- Nem megyünk be a szobádba kérdezem tőle olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Még csak nem is válaszolt semmit, összekulcsolta kezünket, és a szoba felé kezdett húzni, de nem épp úgy történt ahogy ő azt gondolta. Abban a pillanatban ahogy elkezdett húzni én azzal a lendülettel rántottam vissza magamhoz. A hirtelen meglepődöttségtől mellkasomnak esett, rám emelte tekintetét, majd szúrós szemeivel nézett rám tovább. Kezemet elengedi és hátat fordít nekem, én meg csak állok, hogy mi történik körülöttem. Már csak Noni ajtajának csukódását hallom.
- Tüzes kiscsaj mi?- szól be a kanapén ülő Cal. – És én vele élek együtt. Egy rossz szó, és kitör a harmadik világháború - tájékoztat készségesen, majd ki is röhög. Nem tudom mire vélni Cal poénkodását, de jobb, ha észben tartom.
- Calum, te mivel szoktad kiengesztelni? - érdeklődöm, hátha valami okosat mondd, de nem épp azt mondta, amire számítottam.
- Nekem nem kell kiengesztelnem, egyszerűen feltétel nélkül szeret, és nem foglalkozik azzal, hogy mit mondok, mert tudja, hogy általában jogosan szólok be. A te esetedben viszont nem tudok segíteni, nem szoktam rámászni a húgomra. – röhögött rajtam tovább Cal, amihez már csatlakozott Mickey és Ash is. Milyen jó kis barát, nem csak segít, de még képen is röhög. Fölösleges tovább agyalnom a dolgon, inkább elindulok a szobája irányába. Már ott állok a szobája előtt, mikor meghallom hamiskás hangját. Ha minden igaz, a mi számunkat énekli. Nem tervezem, hogy benyitok, helyette leülök az ajtó elé és hallgatom ahogyan énekel. Igaz nincs jó hangja, de egészen hallgatható. Hirtelen a zene megáll az ajtó kinyílik, én meg beesek a szobába. Nem épp így terveztem, azt hittem még egy jó darabig bent lesz.
- Te mióta ülsz itt? – kérdezi elkerekedett szemekkel. Arcán látni a meglepődöttséget, majd hirtelen elröhögi magát, én addig kihasználom az alkalmat és feltápászkodom a földről. Megvakarom tarkómat azonban kérdésére nem válaszolok.
- Úgy három számmal ezelőtt ültem le. Azt hitem megsértődtél rám. – mondtam meglepődve. Elég érdekes fejet vághattam, mert Noni megint elröhögte magát. Ha ő kiröhöghet engem akkor én is őt. – Te röhögsz, elég hamisan énekeltél. – szóltam be neki én is.
- Persze, mert ez nem az én hangomra van kitalálva .- tudatta velem és kinyújtotta rám a nyelvét. Pimaszul rá mosolygok és eltürök szeméből egy tincset.
- Ha nem dugod vissza le fogom harapni. – és ismét képen röhög. Én ezt nem értem mi olyan vicces?- Ne nevess ki, árt az egómnak. – kapom kezemet a szívemhez sértődöttséget színlelve.
- Nyugodtan próbálkozhatsz leharapni úgyse fog menni- szemtelenkedett velem tovább és megint kinyújtja nyelvét. Atya ég, hogy nekem mennyire hiányzott ez az idióta.
- Nem úgy volt, hogy a szobádba megyünk? - kérdeztem tőle, mert márt kezdtem elveszteni a fejemet. Basszus ez egy szenvedés, ő itt illegeti magát én meg csak rá se nézhetek. Ajj miért kell léteznie? Miért nem lehet barátja, miért nem sértődik meg? Az utolsó esténkre remélem nem emlékszik, mondjuk ha emlékezne akkor nem hiszem, hogy most szóba állna velem, akkor ott döntöttem el, hogy semmi nem lehet köztünk. Megpróbáltam a barátja lenni, hónapokig minden délutánt együtt töltöttünk, rendszeresen moziba jártunk, kivittem a tóhoz, egyszerűen minden tökéletes volt, de nekem ez nem volt, nekem megint abba a lányba kellett beleszeretnem akibe nem szabad. Közben ledobtam magam Naomi ágyára aki lefeküdt mellém és fejét mellkasomra hajtotta, nem tudom mi járhat az eszébe, őt ismerve kész kavalkád. Simogatni kezdtem haját másik kezemet pedig összekulcsolta sajátjával. Ő szabad kezével a hasamra rajzolt mintákat amit én annyira nem bántam, de az egyre jobban feszülő nadrágom annál inkább. Valamit tennem kell, köztünk nem lehet semmi, ez így nincs rendjén.
- Naomi beszélnünk kell. – kezdtem el mondandómat, de annyira nem volt könnyű mint ahogy azt elképzeltem.
- Tudom mit szeretnél mondani, tudom, hogy nem lehet közöttünk semmi. Tudom nem kell semmit sem mondanod. – hangjából lehetett hallani a szomorúságot, a fájdalmat.
- Naomi meg kell értened, el fogunk menni 7 hónapra, nem leszek veled, nem akarok fájdalmat okozni. Sokkal rosszabb lenne, mint most. Szerinted nekem nem nehéz, szerinted én nem érzek úgy, mint te?- hangom rideg volt, és éles, sajnáltam Naomit, nem szerettem volna megbántani, de bármit mondhattam volna ez sehogy se jött ki volna jól.
- Megértettem elsőre is, de az hogy itt fekszünk az nem hiszem, hogy akkora nagy baj lenne- emelte meg a hangját.
- Nem Naomi neked nem baj, de én nem vagyok olyan mint te, én nem tudok magamon uralkodni, vagy megkaplak vagy nem, és most én döntöttem úgy hogy nem. Sajnálom de az ha együtt vagyunk, se neked se nekem nem tesz jót. - álltam fel az ágyról.
- De nem fog történni semmi. Kérlek. –suttogta halkan a levegőbe .- Szükségem van rád, te voltál az aki ott volt velem 3 hónapon keresztül, most ne várd el, hogy csak úgy kisétálhatsz mint utoljára. Még egyszer nem fogom engedni, akkor is akkora paraszt voltál. Hagytad hogy megcsókoljalak utána te vissza csókoltál, persze mikor valamiről utólag jut eszedbe, hogy hoppá ezt nem így kellett volna akkor neked már oly mindegy, utána már elég ha én szenvedek egyedül. Akkor azt nem úgy kellett volna elintézned, de most már úgy is mindegy. Te szépen lelépsz a többiekkel, téged körül fog rajongani vagy ezer csinos lány akit egy csettintéssel megkaphatsz. Ebbe a történetbe csak én fogok sérülni. - jelentette ki teljes nyugodtsággal, és amit mondott az egy az egybe igaz volt.
- Sajnálom Naomi – odamentem, megöleltem, még utoljára magamba szívtam kellemes illatát, és kisétáltam az életéből. Nem tervezem hogy vissza, jövök. Majd ha minden rendben lesz, ha már ténylegesen mellette lehetek, de most nem, akármennyire is fáj, de ez a helyes.
Nagyon megijedtem, amikor este hívott Cal, hogy Naomit kórházba kellet vinni, azonnal autóba ültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, mentem a kórházba, ahova vitték. Már rá volt kötve a gépekre, mikor én is oda értem, Cal ott ült mellette és fogta a kezét hátha ad valami életjelet. Persze semmi nem történt, de ő le se vette róla a szemét. Jess se tett másképp, majd ő reggel elment dolgozni, és én váltottam fel a helyét. Jess nem is tudom mivel érdemelhette ezt ki, hogy a lánya kómába esett. Napokon keresztül el sem mozdultam mellőle, ott virrasztottam és vártam a csodát, de nem jött. Az volt minden vágyam, hogy ha felébred akkor azt lássa meg először, hogy én ott vagyok és nem engedem hogy baja essen, de ez csak egy álomnak bizonyult. Majd eltelt az első és a második hét is, mi pedig kezdtük elveszteni a reményt. Igaz, az orvos azt mondta, hogy ez még eléggé minimális idő, és, hogy ennyi idő alatt senki se szokott felébredni a kómából. Egyesével haza ment mindenki egy- egy napra, hogy kialudjuk magunkat, és másnap újult erővel, és persze jobbnál-jobb ötletekkel tértünk vissza, de minden hiába volt. Így visszagondolva bugyutábbnál-bugyutább dolgokkal álltunk elő, amikben akkor hittünk, és reménnyel töltött el minket. Elmeséltük neki a napunkat, de nem reagált semmit. Volt, hogy kiabáltunk neki, hogy kelljen fel, de arra se reagált. Mickey még párnával is megdobálta, Cal pedig énekelte neki a kedvenc számait is. Egyszer-kétszer, mikor megfogtuk a kezét ő megszorította, egy-két vicces story-nál elmosolyodott. Mi minden egyes életjelnél hívtuk, vagy az orvosokat, vagy az ápolókat. Aztán nem sokkal felébredése előtt teljesen elhagyott minket a remény. Egyesével mentünk be hozzá elköszönni tőle, elmondtuk mennyit jelentett nekünk, és hogy mennyire szeretjük. Szívfájdító volt számomra ez az egész búcsúzkodás. Annyira más vele, az ember vált vele pár mondatot, és máris jobb lesz a napja. Mindebbe belegondolni olyan jóérzés, ezt nem lehet elmagyarázni. Amikor megölel, akkor melegség járja át az egész testem, ahol megfogja a kezemet, ott ég és bizsereg egyszerre, miközben jéghideg a keze. Az egészről én tehetek, a pánikrohamról, a kómáról, mert nekem oda kellett mennem hozzá, pedig Cal megmondta hogy tabu. Éjjeleket könyörögtem végig, hogy újra halhassam hangját, hogy láthassam mosolyát, hogy egyszer utoljára érezhessem ölelését. Gondolataimból Noni rántott vissza a szó legszarosabb értelmében( nem röhögni ez a legszorosabb akar lenni). Kezemnél fogva húz maga után be a lakásba. A fiúk már bent vártak minket, ahogy gondoltam bent rendet raktak, amiért cserébe egy-egy ölelést kaptak. Naomi felhőtlenül boldognak látszik, mekkora megkönnyebbülés, hogy itthon van. 1 hétig még folytonos megfigyelés és pihenést ajánlott neki az orvos. Majd ha megbizonyosodtunk róla, hogy jól van mi is elmegyünk. Szó volt arról is, hogy mi lenne ha maradnánk, de egy ekkora lehetőséget mi se hagyhatunk ki, őrültség lenne . Hátulról közelebb léptem Naomi-hoz, és úgy öleltem meg. Megtámasztom vállán fejem és úgy állunk tovább. Érzem ahogy közelségemtől felgyorsul szívverése, de nem szól semmit. Kezemmel az ő kezét keresem, amit a hasa tájékán meg is találok és ujjaimmal köröket rajzolgatok kézfejére. Erre sem reagált semmit csak tűrte, majd annyit érzek, hogy mellkasomnak dől és rám néz.
- Nem megyünk be a szobádba kérdezem tőle olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Még csak nem is válaszolt semmit, összekulcsolta kezünket, és a szoba felé kezdett húzni, de nem épp úgy történt ahogy ő azt gondolta. Abban a pillanatban ahogy elkezdett húzni én azzal a lendülettel rántottam vissza magamhoz. A hirtelen meglepődöttségtől mellkasomnak esett, rám emelte tekintetét, majd szúrós szemeivel nézett rám tovább. Kezemet elengedi és hátat fordít nekem, én meg csak állok, hogy mi történik körülöttem. Már csak Noni ajtajának csukódását hallom.
- Tüzes kiscsaj mi?- szól be a kanapén ülő Cal. – És én vele élek együtt. Egy rossz szó, és kitör a harmadik világháború - tájékoztat készségesen, majd ki is röhög. Nem tudom mire vélni Cal poénkodását, de jobb, ha észben tartom.
- Calum, te mivel szoktad kiengesztelni? - érdeklődöm, hátha valami okosat mondd, de nem épp azt mondta, amire számítottam.
- Nekem nem kell kiengesztelnem, egyszerűen feltétel nélkül szeret, és nem foglalkozik azzal, hogy mit mondok, mert tudja, hogy általában jogosan szólok be. A te esetedben viszont nem tudok segíteni, nem szoktam rámászni a húgomra. – röhögött rajtam tovább Cal, amihez már csatlakozott Mickey és Ash is. Milyen jó kis barát, nem csak segít, de még képen is röhög. Fölösleges tovább agyalnom a dolgon, inkább elindulok a szobája irányába. Már ott állok a szobája előtt, mikor meghallom hamiskás hangját. Ha minden igaz, a mi számunkat énekli. Nem tervezem, hogy benyitok, helyette leülök az ajtó elé és hallgatom ahogyan énekel. Igaz nincs jó hangja, de egészen hallgatható. Hirtelen a zene megáll az ajtó kinyílik, én meg beesek a szobába. Nem épp így terveztem, azt hittem még egy jó darabig bent lesz.
- Te mióta ülsz itt? – kérdezi elkerekedett szemekkel. Arcán látni a meglepődöttséget, majd hirtelen elröhögi magát, én addig kihasználom az alkalmat és feltápászkodom a földről. Megvakarom tarkómat azonban kérdésére nem válaszolok.
- Úgy három számmal ezelőtt ültem le. Azt hitem megsértődtél rám. – mondtam meglepődve. Elég érdekes fejet vághattam, mert Noni megint elröhögte magát. Ha ő kiröhöghet engem akkor én is őt. – Te röhögsz, elég hamisan énekeltél. – szóltam be neki én is.
- Persze, mert ez nem az én hangomra van kitalálva .- tudatta velem és kinyújtotta rám a nyelvét. Pimaszul rá mosolygok és eltürök szeméből egy tincset.
- Ha nem dugod vissza le fogom harapni. – és ismét képen röhög. Én ezt nem értem mi olyan vicces?- Ne nevess ki, árt az egómnak. – kapom kezemet a szívemhez sértődöttséget színlelve.
- Nyugodtan próbálkozhatsz leharapni úgyse fog menni- szemtelenkedett velem tovább és megint kinyújtja nyelvét. Atya ég, hogy nekem mennyire hiányzott ez az idióta.
- Nem úgy volt, hogy a szobádba megyünk? - kérdeztem tőle, mert márt kezdtem elveszteni a fejemet. Basszus ez egy szenvedés, ő itt illegeti magát én meg csak rá se nézhetek. Ajj miért kell léteznie? Miért nem lehet barátja, miért nem sértődik meg? Az utolsó esténkre remélem nem emlékszik, mondjuk ha emlékezne akkor nem hiszem, hogy most szóba állna velem, akkor ott döntöttem el, hogy semmi nem lehet köztünk. Megpróbáltam a barátja lenni, hónapokig minden délutánt együtt töltöttünk, rendszeresen moziba jártunk, kivittem a tóhoz, egyszerűen minden tökéletes volt, de nekem ez nem volt, nekem megint abba a lányba kellett beleszeretnem akibe nem szabad. Közben ledobtam magam Naomi ágyára aki lefeküdt mellém és fejét mellkasomra hajtotta, nem tudom mi járhat az eszébe, őt ismerve kész kavalkád. Simogatni kezdtem haját másik kezemet pedig összekulcsolta sajátjával. Ő szabad kezével a hasamra rajzolt mintákat amit én annyira nem bántam, de az egyre jobban feszülő nadrágom annál inkább. Valamit tennem kell, köztünk nem lehet semmi, ez így nincs rendjén.
- Naomi beszélnünk kell. – kezdtem el mondandómat, de annyira nem volt könnyű mint ahogy azt elképzeltem.
- Tudom mit szeretnél mondani, tudom, hogy nem lehet közöttünk semmi. Tudom nem kell semmit sem mondanod. – hangjából lehetett hallani a szomorúságot, a fájdalmat.
- Naomi meg kell értened, el fogunk menni 7 hónapra, nem leszek veled, nem akarok fájdalmat okozni. Sokkal rosszabb lenne, mint most. Szerinted nekem nem nehéz, szerinted én nem érzek úgy, mint te?- hangom rideg volt, és éles, sajnáltam Naomit, nem szerettem volna megbántani, de bármit mondhattam volna ez sehogy se jött ki volna jól.
- Megértettem elsőre is, de az hogy itt fekszünk az nem hiszem, hogy akkora nagy baj lenne- emelte meg a hangját.
- Nem Naomi neked nem baj, de én nem vagyok olyan mint te, én nem tudok magamon uralkodni, vagy megkaplak vagy nem, és most én döntöttem úgy hogy nem. Sajnálom de az ha együtt vagyunk, se neked se nekem nem tesz jót. - álltam fel az ágyról.
- De nem fog történni semmi. Kérlek. –suttogta halkan a levegőbe .- Szükségem van rád, te voltál az aki ott volt velem 3 hónapon keresztül, most ne várd el, hogy csak úgy kisétálhatsz mint utoljára. Még egyszer nem fogom engedni, akkor is akkora paraszt voltál. Hagytad hogy megcsókoljalak utána te vissza csókoltál, persze mikor valamiről utólag jut eszedbe, hogy hoppá ezt nem így kellett volna akkor neked már oly mindegy, utána már elég ha én szenvedek egyedül. Akkor azt nem úgy kellett volna elintézned, de most már úgy is mindegy. Te szépen lelépsz a többiekkel, téged körül fog rajongani vagy ezer csinos lány akit egy csettintéssel megkaphatsz. Ebbe a történetbe csak én fogok sérülni. - jelentette ki teljes nyugodtsággal, és amit mondott az egy az egybe igaz volt.
- Sajnálom Naomi – odamentem, megöleltem, még utoljára magamba szívtam kellemes illatát, és kisétáltam az életéből. Nem tervezem hogy vissza, jövök. Majd ha minden rendben lesz, ha már ténylegesen mellette lehetek, de most nem, akármennyire is fáj, de ez a helyes.
Ne felejtsetek el kommentelni, és szavazni a részről. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése