8. rész

Sziasztok, wattpadra most nem rakom fel a folytatást, mert még nincs készen. Ami a történetet illeti eddig tudtam mi legyen a vége, de most egy hirtelen általam írt fordulópont miatt lehet, hogy mégse az lesz amire gondolok. Valamint hamarosan egy új bogot szeretnék kezdeni, amiről úgyis értesítelek titeket. A facebookos csoportba még mindig sok szeretettel várok mindenkit. A részhez pedig jó olvasást.

- Jól vagy? - kérdi Luke, és már lépett hozzám közelebb.
- Persze. – hangom nem remegett meg, nem lehetett rajta hallani, hogy sírok, könnyeim mégis szüntelenül folytak. Luke átkarolt, és nyugtatás képpen hátamat simogatta. Nem akarok sehova se menni, nem akarok senkit se látni, de muszáj elmennem az iskolába. Szerencsémre anya itthon hagyta az alapozóját így egy kicsit tudok javítani kinézetemen. Luke-ot is haza küldtem, egy ideig ellenezett, de sikerült elküldenem. Lassan, de biztosan átgondolom hogy mi történt, és apró dolgokkal nyugtatgatom magam. Több-kevesebb sikerrel működik a dolog, de még mindig van valami, ami nem hagy nyugodni.7:45, lassan indulnom kell a buszra, és ott lesz Ő is, hogy rohadna ketté a bele. Már a buszon ülök... találkoztunk... rám se nézett, próbáltam eltüntetni a sírás nyomait, de nem igazán sikerült. Emilyvel is összekaptunk, most is, mint minden reggel itt volt a buszmegállóba, de oda se jött hozzám így egyedül buszoztam, ami sokat segít, főleg azért, mert tudok zenét hallgatni ami ilyen esetekben élet feltétel. Pár szomorú számnál könny szökik a szemembe, de nem hagyhatom, hogy most törjön el a mécses itt, mindenki előtt. Beérek a suliba is, nagy nehezen leülök, de a fülhallgatót nem veszem ki a fülemből. Egész nap nem tudok odafigyelni, a füzetembe firkálok mikor rezegni kezd a zsebem. Hirtelen felkapom a fejemet majd le mintha mi se történt volna. Feloldom a képernyő zárat, a szívem hevesen ver, majd egy apró mosoly kúszik a számra.
Luke: Minden rendben??? :)
Én: Persze mi baj lenne
Luke: Be mentél suliba, nem??
Én: Aha, de semmit nem érek vele
Luke: Mer??
Én: Szerinted oda tudok figyelni??
Luke: Akkor gyere el, azt' érted jövök
Én: Luke, nem lóghatok
Luke: Nem is kell,, mondd azt, hogy rosszul vagy, kérj kikérőt és lépj le
Én: dehogy lépek le, te megbuggyantál
Luke: nekem mindegy, akkor szenvedj bent az iskolába
Luke komolyan azt gondolta, hogy lelépek suliból? Esküszöm, hogy hülye! Minek jöjjek el, kibírom ezt a pár órát. Jó mondjuk otthon tényleg jobb lenne, de ha meg elmegyek akkor azt anyáék úgy is tudni fogják. Várjunk csak, engem mióta érdekel anyáék véleménye? Egy pillanatot nem vártam,fogtam a telefonom, és írtam Luke-nak.
Én: Luke, eljössz értem???
Luke: Persze, mikor???
Én: 20 perc múlva legyél a suli előtt, oké???
Luke: Oké :)
Lassan az órának is vége, lemegyek a portára kérni kikérőt, mert csak azzal lehet elhagyni az iskola területét 13:30 előtt.
- Csókolom tanárnő, nem érzem magam jól és szeretnék haza menni, alá írná nekem a kikérőt?- mondom haldokló fejet vágva.
- Persze Naomi, menj csak haza, remélem holnapra jobban leszel!- mosolyog rám édesen. Mennyire hiszékenyek a tanárok, hihetetlen.
- Köszönöm- villantok egy hálás mosolyt, amit a tanárnő viszonoz, majd a cuccaimmal együtt indulok ki a suliból. Luke már ott áll és vár nem tudom mióta, lehet, hogy még csak most ért ide. A kocsi felé veszem az irányt, ahol Luke-ot egy hatalmas ölelésben részesítem.
- Köszi, hogy értem jöttél, hálás vagyok érte. - mondom remegő hangon.
- Nincs mit, máskor is nagyon szívesen eljövök érted. - mondja nyugtatólag, ami kevés sikerrel jár, de azért bíztatólagosan rá mosolygok.
- Már annyi elég, hogy megöleltél. – jön rám az őszinteségi roham, és amint ezeket kimondtam, inkább a cipőmre pillantottam, hogy ne vegye észre zavaromat.
- Gyere, lépjünk le innen- mondja úgy, hogy elhúzódik tőlem, és már nyitja is ki előttem a kocsi ajtót. Még egy hálás pillantást kap tőlem, amin csak elmosolyodik.
- Merre megyünk??- kérdezem kíváncsian.
- Majd megtudod. – kezdd el titkolózni.
- Naaa, mond el. Légyszi! – könyörgök neki, de csak elmosolyodik a kislányos viselkedésemen.
- A légy nem szíves, hanem potrohos. - mondja nevetve. Egy szúrós pillantást vetek rá cserébe a beszólásáért.
- Jajj a kis humor Herold. Na de hova megyünk??- kérdezem egyre nyugtalanabbul, ahogy kiérünk a városból.
- Nem mondom meg!- néz rám, majd vissza az útra.
- Miért?- kérdezek vissza a hecc kedvéért. Szeretem az emberek agyát húzni, Luke-ét meg főleg.
- Mert a légy nem darázs, a csirke nem tojás, és a macska nem borotválkozik.
- Ahogy te se. - szólók be neki, amiért bosszúsan néz rám.
- Mi van, már nem is szenvedsz annyira?- kérdezi viccelődve, de amint látja a mosolyomban a szomorúságot, és a könnyel megtelt szemeimet, rögtön szabadkozni kezd.
- Luke nem kell szabadkoznod, semmi baj, nem haragszok ám rád, nem kell aggódnod.- erre lesimít arcomról egy kósza könnycseppet, és megpuszilja a homlokomat, nem kellett több eltört  mécses.
- Most miért sírsz?- kérdezi aggódva, mikor látja, hogy a magamba fojtott könnyekkel küszködök.
- Nem tudom egyszerűen az jár az eszembe amit reggel mondott. – fakadtam ki, nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog az egész, de azt hittem végre eljön az én időm, és végre boldog leszek.
- De reggel mondta,  hogy beszéljétek meg. - mondta bátorítóan.
- Tudom, hogy ezt mondta. - a könnyeim apadni kezdtek. - Szerinted lehet még minden olyan, mint azelőtt?- kérdezem megkönnyebbülve. Persze nem gondolom, hogy erre van megfelelő válasz, de azért reménykedek.
- Nem tudom. –felelte, és leállította az autót. Luke lopva rám pillant párszor közben én is kiszállok, megfogja karomat és elkezd húzni, de úgy, mintha az öt éves kis gyerek mutatni akarna valamit az anyukájának.
- Luke, lassabban menjünk, nekem nincsenek ekkora lábaim!- szólok neki nevetve, de ő csak tovább ráncigál.
- Hahaha, de vicces vagy. – mondja ironikusan, de nem állt meg.
- Nem vicceltem, tényleg nem tudok ilyen gyorsan menni! – szólok neki megint.
- Oké, gyere, mindjárt ott vagyunk. – hallani hangján, hogy mosolyog.
- Jó, de hol?- és ekkor Luke megáll, én persze szerencsétlen vagyok és neki megyek, de mindegy- Au!
- Bocsi, jól vagy?- kérdezi Luke röhögve.
- Persze, csak kemény a hátad. – röhögtem én is, miközben fájlalom a fejemet.
- Ki mondta, hogy menj neki?- Luke megfogta a kezemet, és elkezdett sétálni a part felé.
- Luke, ez gyönyörű, honnan tudtál erről a helyről?- kérdezem, és közben gyönyörködök a tájban.
- Callal meg a srácokkal egyszer eltévedtünk, és úgy találtuk ezt a helyet, nagyon szeretek ide járni. – mondta halkan, és a fejét a vállamon pihenteti. A hely csodálatos, a tenger szép halkan hullámzik és csap fel a sziklákra, a víz kristály tiszta, a homok pedig, ahogy belelépünk lágyan besüllyed bennhagyva lábunk nyomait.
- Vedd le a cipőd- utasítom a magas szöszit mellettem.
- Dehogy veszem le, minek?- áll értetlenül néz rám, de aztán leveszi a cipőjét velem együtt.
- Így megfelel?- kérdezi hülye fejet vágva.
- Tökéletes- lököm meg a vállát vigyorogva- Gyere sétáljunk egyet- fogom meg a kezét, és húzom magam után. Luke világ fájdalmas fejjel nyugtázza, hogy úgy sincs más választása. Ujjainkat összekulcsolja, nekem pedig  nincs erőm szétszedni; biztonságot nyújt, van valami, amibe tudok kapaszkodni, amiről tudom, hogy valóság. Belemerülünk a beszélgetésbe, lassan esteledik, így illene haza mennem, de nem akarok. Félek hogy mi vár rám, és nem, nem arra gondolok hogy anyáék otthon vannak, mert hívott, hogy még maradnak egy napot a nagyinál, hanem arra hogy Ryan ott vár, és én nem fogok tudni vele beszélni. Most még nem, majd talán máskor. Gondolataimból a csengőhangom ránt vissza, meg se nézem ki az, gyorsan elhúztam a zöld nyilat, és a fülemhez emeltem. Hangjától lefagytam, a vér megdermedt az ereimben, a szívem kihagyott pár ütemet. Tudom jól ki van a vonal másik végén, de valahogy egy hang se jön ki a torkomon.